Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


PETŐFI SÁNDOR SZERELMI LÍRÁJA

2011.07.09

Petőfi Sándor a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb költője. 1823. január 1-jén született Kiskőrösön. Anyja Hrúz Mária, apja Petrovics István, mészáros, kocsmáros, földbérlő volt. Ahogy apja anyagi helyzete javult, egyre jobb iskolákban tanulhatott. Aszódon tanult a legtovább, itt írta első verseit is. De miután apja tönkrement, 15 évesen tanulmányai berekesztésére kényszerült. A pesti Nemzeti Színházban segédszínészként dolgozott, majd beállt katonának. Vékony, gyenge testalkata miatt egy orvos leszereltette. 1841-ben Pápán folytatta tanulmányait, ahol megismerkedett Jókai Mórral. Egy év múlva egy folyóiratban megjelent első verse (A borozó) nyomtatásban. Ősztől újra színésznek állt, vándorló életmódot folytatott. Anyagi nehézségei miatt a középiskolát sohasem fejezte be, mégis nagy műveltségre tett szert a későbbiekben. Pozsonyban az Országgyűlési Tudósítások másolásából tartotta fenn magát. 1844 elején gyalog ment Pestre, hogy verseinek kiadót keressen. A kor legjelentősebb költőjéhez, Vörösmarty Mihályhoz fordult, akinek segítségével a Nemzeti Kör hozzájárult a kiadás költségeihez. Állást is kapott a Pesti Divatlapnál. Versei s a hamarosan megjelenő A helység kalapácsa című vígeposza és a János vitéz című elbeszélő költeménye meghozták a sikert, az ismertséget számára. Felvidéki körútján lelkesen ünnepelték. 1846-ban megszervezte fiatal írókból, költőkből a Tízek Társaságát.

Szeptemberben a megyebálon megismerkedett a 18 éves Szendrey Júliával, aki szívét sem lekötni, sem a feléje áradó szerelmet visszautasítani nem tudta, nem akarta. Petőfi 1846-os versei tele vannak belső bizonytalansággal, kétellyel (Költői ábránd volt, mit eddig érzék..; Álmodtam szépket, gyönyörűt..). De valahányszor viszonyuk már-már megszakadt, mindig újból egymásra találtak, s megismerkedésük egyéves évfordulóján összeházasodtak (1847. szept. 8.) a lány apjának beleegyezése nélkül.

A Toldi megjelenése után (1847-ben) barátságot kötött Arany Jánossal. Az elkövetkező hónapok a szabadság és szerelem jegyében teltek. 1848. márc. 15-én a pesti forradalom egyik vezéregyénisége volt, a szabadszállási képviselőválasztáson azonban megbukott. A szabadságharc kezdetén támadások érték, hogy csak verseiben buzdít harcra, ő maga távol marad a csatatértől. Ezért beállt az erdélyi hadjáratot vezető Bem tábornok seregébe. Születendő fia, Zoltán keresztszülei a vele baráti viszonyban álló Arany Jánosék lettek. 1849-ben több felé katonáskodott, végül 1849. júl. 31-én a segesvári csatában tűnt el.

 

Petőfi életműve több részre osztható:

  • Népies költemények: Befordúltam a konyhára… (1843), A borozó (1842), Anyám tyúkja (1848)
  • Családi költemények: Egy estém otthon (1844), Füstbement terv (1844), István öcsémhez (1844)
  • Elbeszélő költemények: A helység kalapácsa (1844), János vitéz (1845), Az apostol (1848)
  • Útirajzok: Úti levél, Életképek (1844)
  • Új utak keresése (válságkorszak): Felhők ciklus (1846)
  • Tájköltemények: Az alföld (1844), A Tisza (1847), A Kiskunság (1848)
  • Szerelmi költemények: Fa leszek, ha… (1845), Reszket a bokor, mert… (1846), Szeptember végén (1847), Beszél a fákkal a bús őszi szél… (1847), Minek nevezzelek? (1848)
  • Forradalmi látomásköltészet: A XIX. század költői (1847), Egy gondolat bánt engemet… (1846), Nemzeti dal (1848), Föltámadott a tenger… (1848)
  • A szabadságharc versei: Csatadal (1848), Európa csendes, újra csendes… (1849)
  • Ars poetica (vátesz-költő): A természet vadvirága (1844), Dalaim (1846), A XIX. század költői (1847)
  • Levelezés Arany Jánossal

 

Petőfi teremtette meg a magyar irodalomban a hitvesi költészetet. Míg pl. Vörösmarty szerelmi lírája elhallgat az esküvő után, Petőfi feleségéhez írja legszenvedélyesebb költeményeit. Talán a legismertebb ezek közül a Koltón 1847. szeptemberében írt Szeptember végén című elégiája.

 

SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!


 

A lírai én a tájat szemlélve életének legboldogabb pillanatában az emberi élet, a boldogság és a szerelem múlandóságáról elmélkedik.

Közvetlen tájszemléletből indul el a költemény. A természeti képeket párhuzamba állítja az emberi élet képeivel, ellentétes gondolatritmusra épül. A “lent” illetve “fent” helyhatárzószók, a közelebb illetve a távolabbi dolgokat mutatják be. A ”lent” az a közeli dolgokat mutatja, a kerti virágok, zöldellő nyárfa, a kora ősz felidézi a tavasz és a nyár szépségét, értékeit. A “fent” helyhatározószó a távolabbi tájat mutatja be, a téli világot, a bérci tetőt, a távoli hegycsúcson látható hó a fenyegetően közeledő telet fejezi ki. A természeti képhez párhuzamosan kapcsolódik a lírai én élethelyzetének bemutatása a “most” és a “jövő” időhatározószóval. Most = ifjúság tüze, élet teljessége. Jövő = öregedés, az élet elmúlása. A költő nézi a völgyet és a bérci tetőt. Ezek a nyár szépségeit, a még nyíló virágokat, a zöldellő lombokat a tél fenyegető közelségében mutatják. Ugyanezt az ellentétet fedezi fel önmagában: fiatal, ifjú szívében még ott a viruló kor, de sötét haja őszbe vegyül már. A térbeliség szempontjából is párhuzamos a kép a tavasz kapcsán szívére hivatkozik, ami beljebb helyezkedik el, mint őszülő haja, ami az elmúlás közeledtét jelzi, ugyanis a völgy is lejjebb található mint a hegység. A lírai én szemlélődésének tárgya a táj, ami a virágzást és az elmúlást is magában hordozza. Vagyis az idő múlásásra figyelmeztet, amit az embernek is tudomásul kell venni, az elmúlás látványa személyes élménnyé mélyül.

A 9. sor összegzi az eddig elmondottakat, az egyik tagmondat a természetre vonatkozik, a másik az emberi életre. Kosztolányi szerint ez a legszebb magyar verssor, az l hangok lágyságát a gyorsan pergő r-ek ellensúlyozzák.


Az általános mulandóság, az élet eliramlása ébreszti fel a halál gondolatát, az özvegyen maradó fiatal feleség elképzelését. A fiatal özvegy látomása hívja elő annak a fájdalmas elképzelését is, hogy Júlia újra férjhez mehet. A költő „eljátszik” ezzel a lehetőséggel: a szentimentális költészet kelléktárából kölcsönzött színpadias jelenetezéssel láttatja az özvegyi fátylat eldobó asszonyt s a sírból kilépő halott önmagát. Azt a gondolatot fogalmazza meg, hogy az ő szerelme olyan, amely a síron túl is tart, szembeszáll a múlandósággal. A sírban is örökre szeretni fogja kedvesét. Az elégia a gyászos hangulatból kiemelkedve a síron túl is élő szerelem szenvedélyes vallomásával zárul.

A mű keresztrímes, ritmusa nyugtalanságot tükröz, ezek árulkodnak a lélek állapotáról.

A lánglelkű költő élete, és ezért életműve is tragikusan rövid. Alkotásai azonban az irodalomban feledhetetlenné és világszerte ismertté tették a szerelemes forradalmárt, Petőfi Sándort. Petőfi művészete a romantika kiteljesedését, de egyben annak megújulását is jelentette. Versei egyszerűek, mindenki számára érthetőek, ezért széles néptömeget képes megmozgatni. Szerelmes vers általában a kedves utáni vágy feszültségéből születik. Petőfi azonban nem a vágyakozás költője, hanem a lelki jelenvalóságé. Petőfi feleségéhez írt versei annál csodálatosabbak, mert ritka az, hogy valaki a feleségéhez ír szerelmes verset.

 
 

 

Profilkép





Archívum

Naptár
<< Szeptember / 2017 >>

Statisztika

Online: 3
Összes: 627213
Hónap: 7278
Nap: 256