Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KÖLCSEY FERENC HAZAFIAS LÍRÁJA (HIMNUSZ)

2011.11.20

Kölcsey Ferenc pályája, kora

1790.augusztus 8-án született Sződemeteren, ma Románia északnyugati részén fekszik. Kölcsey rendkívüli fogékonyságot mutatott a társadalmi egyenlőtlenségek és a politikai fejlődés kérdései iránt. Szülei református köznemesség soraiból származtak. Apja, majd anyja korai halála → Gulácsy Antal gondoskodik róla. Épp ezért gyermeküket is a debreceni református kollégiumba íratták. Himlő → bal szemére megvakul; beteges alkat, vérzékenység. Már gyermekkora óta verselt. Jogi tanulmányait befejezve, 1812-ben birtokára vonult vissza gazdálkodni. 1814-ben barátjával, Szemere Pállal együtt Feleletet írt a Mondolat című röpiratra, amelyet az előző évben adtak ki a Kazinczy vezette nyelvújítás ellen. Életében ekkor következett be döntő változás. 1829-ben tisztséget kapott a Szatmár megyei képviselőségben, és megyei követként a pozsonyi diétára (országgyűlésre) utazhatott, ahol a szabadelvű ellenzék egyik szónokává lett (Országgyűlési Napló). Kölcsey programszerű lelkesedésbe kezd, de igazán ő sem hisz a változásban. 1835-ben a szabadelvű párt megbukott. Ekkor lemondott tisztségéről. A bécsi udvar perbe fogta barátját, Wesselényi Miklóst. Kölcsey épp az ő védőiratán dolgozott, amikor 1838.augusztus 24-én, a Szatmár megyei Csekén egy hirtelen jött betegségben meghalt.

 

Himnusz

Kölcsey politikai-történelmi költészetének egyik legjelentősebb alkotása a Himnusz (Hymnus), a magyarság emblematikus verse.

 

memoriter

 

Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én (magyar kultúra napja), Csekén írta első nemzeti versünket. A költő szemléletében először 1817 után jelennek meg a romantikus jegyek, a haza, a nemzet, a múlt tematizálása. Egy közösség - a magyar nép - részeként értelmezi önmagát, mint költőt, és legfontosabb feladatának az eszményi, erkölcsileg tökéletes közösség megteremtését tartja.

A cím megjelöli a vers műfaját, előre jelzi a műfaj sajátosságait; a megszólaló beszédhelyzetét és a vers retorikai felépítését. Az alcím a címre utal vissza, és előrevetíti, hogy egy szerepverssel van dolgunk, mivel a Hymnus eredetét a zivataros századokba, a múltba vetíti.

A vers beszélője egyfajta prófétaként, prédikátorként beszél, aki Istenhez szól, Istentől kéri, hogy kegyelmezzen meg a magyar népnek, szabadítsa meg szenvedéseitől. Isten és a magyar nép között próbál közvetíteni, megpróbálja Istent befolyásolni. Be akarja bizonyítani, hogy megbűnhődte minden bűnét, rászolgált már az isteni kegyelemre a magyar nép.

Istent tartja a történelem mozgatójának, szinte az Ószövetség Istenét idézi, és úgy gondolja, Isten szemében a legfontosabb az erkölcs, tehát Isten döntése a magyarok erkölcsi magatartásától függ. Az Isteni kegyelem végső jele pedig a szabadságban nyilvánul meg.

Ez a fajta beszédhelyzet a reformáció irodalmában volt igazán jellemző, a zsoltárköltészetben és a barokk irodalomban is jelen van.

Történetszemlélete erősen valláserkölcsi alapú, a bűn-bűnhődés - Isteni kegyelem hármasságára épül. A magyarság bűneit konkrétan nem nevezi meg, de a történelmi hagyományokat ismerve ezek leginkább az egység, az összefogás teljes hiánya, az Istentől való elfordulás, és erkölcsök meggyengülése.

Ezért gyúlt harag Isten keblében, és sújtja a magyar népet a zivataros századokkal, a sok-sok szenvedéssel. De a vers beszélője úgy gondolja, már “megbűnhődtük bűneinket”, kegyelmet, áldást és a vers végén szánalmat kér Istentől. A végső Isteni kegyelemnek pedig jellegzetesen romantikus módon a szabadságot tartja; Petőfinél találkozhatunk később a szabadság, a teljesség ilyen mitikus módon való szemléletével.


Retorikailag is hűen követi a himnusz műfaji sajátosságait, tehát a vers beszélője megszólítja Istent, majd megfogalmazza a hozzá intézett kérését; áldja meg a magyar népet. Ezután érvel, miért is érdemelte már ki a magyarság az isteni kegyelmet. Megjeleníti Isten és a közösség harmonikus viszonyát; a honfoglalás korát, a letelepedést, a magyar nemzet virágzásának időszakát, melyek a mind-mind a romantikában visszatérő motívumok. Majd felsorolja szenvedéseket, megmutatja a pusztulás, a romlás képeit. Ekkor a beszédhelyzetben egy éles váltás következik be, “elfordul” Istentől, és a hazát szólítja meg, hozzá intézi szavait, egyfajta élőlénnyé, szinte a közösségtől független létezővé teszi, így az ellene elkövetett bűnök csak még súlyosabbnak tűnnek. Végül lezárásképpen ismét megszólítja Istent, és megismétli a kérését, de ekkor már módosítva; áldás helyett szánalmat kér. Ez az elbizonytalanodásra utal, ő maga sem biztos benne teljesen, hogy itt van-e már valóban az Isteni kegyelem ideje, így inkább megalázkodik, megbánja a közösség bűneit. A megszólítás variatív módon történő megismétlése miatt a lezárásban a vers szerkezetileg keretes versnek, egy lezárt egésznek tekinthető.

A vers kezdetén a múltba tekint, és folyamatosan változik át a beszélő jelenébe. De a jelenben is folytatódik a szenvedések sora, tehát a múlt, a bűnhődés nem lezárt folyamat; a múlt és a jelen nem válik el egymástól élesen.

Modalitását tekintve az első két részben az elégikus pátosz, a magasztos hangsúly határozottan megjelenik, majd a vers intenzitásbéli csúcspontján, az 5. és 6. versszakban ez a patetikus hangnem tragikussá válik.

A költő nemzetfogalmát szemlélve azt tapasztalhatjuk, hogy a magyarság, mint a mai értelemben vett kulturális, nyelvi közösség, és, amikor a múltat tekinti, a nemesi nemzetfogalom is megjelenik (ennek jelképei: Bendegúz, Árpád, Mátyás).

A mű erősen metaforizált, a magyarság múltja és a szenvedések sora mind egy-egy, ellentétes tartalmú képben villannak fel. A vers beszélője, mint a közösség része, úgy véli, hogy a közösség érti ezeket az utalásokat.

Nyelvezetét, verselését tekintve erőteljesen archaikus (még sokszor a 19. század számára is). Mondatszerkesztése teljesen romantikus, bonyolult szintaktikai viszonyokat használ. Lejtése trochaikus, egyszerűen, tudatosan szerkesztett rímelése van. Ezek előzményei már Zrínyinél és Berzsenyinél is megtalálhatók.

Hamar válik nemzeti versünkké, de Vörösmarty Mihály Szózat című műve sokáig elsőbbséget élvez a Hymnus-szal szemben. Igazi népszerűségét akkor nyeri el, amikor 1844-ben Erkel Ferenc megzenésíti, majd 1848-tól már első versünkként tartjuk számon.

 

Kölcsey művében hazaszeretetre buzdít minden magyart, valamint felhívja a figyelmet a nemzeti egység hiányára, a széthúzásra.

 
 

 

Profilkép





Archívum

Naptár
<< November / 2014 >>

Statisztika

Online: 1
Összes: 382408
Hónap: 7604
Nap: 176