Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Arany János balladái

2011.07.09

Arany Jánost az irodalmi közvélemény méltán az egyik legnagyobb magyar költőnek tartja.

1817-ben Nagyszalontán született tízedik gyermekként. Csak ő és testvére, Sára maradt életben, ezért szülei burokban nevelték, ez az oka annak, hogy sokat betegeskedett. Visszahúzódó, félénk gyerek lett. Mire iskolába került, már írt és olvasott. Nagyszalontán járt általános iskolába, majd Debrecenbe került, közben segédtanítóskodott.

Vándorszínésznek állt, majd többévnyi vándorlás után hazatért (lelkiismeret furdalása miatt). Először tanár lett, majd másodjegyző.

1840-ben feleségül vette Ercsey Juliannát. Két gyerekük született: Laci és Juliska.

1845-ben kezdte írni az Elveszett alkotmányt, amit beküldött a Kisfaludy Társaság vígeposz-pályázatára, és el is nyerte a pályadíjat, bár Vörösmarty Mihály bírálta hexametereit. 1846-ban a Kisfaludy Társaság újabb pályázatára beadta a Toldit, amivel ismertté vált és Petőfi Sándor barátságát is elnyerte. 1847-48 között megírta a Toldi estéjét.

Az 1848-49-es forradalomban egy ideig csak szemlélő, majd ’48 őszén nemzetőrnek állt, ’49 tavaszán pedig állami állást vállalt, fogalmazó lett. A világosi fegyverletétel egyszerre anyagi összeomlást hozott, nemzetőri múltja pedig bujdosnia kellett. Barátja elvesztése miatt is fájdalmat érzett, a szabadságharc bukását tragédiaként élte meg.

1851-60 között Nagykőrösön élt, amely ellentmondásos hely Arany számára, mert itt tanít, és ez fárasztja, de lírai költészete is itt bontakozik ki. A nagykőrösi évei alatt jelennek meg első balladái.

1860-ban Pestre került, a Kisfaludy Társaság igazgatója lett, majd 1865-ben az MTA titkára. Ugyanabban az évben meghalt a lánya, ami miatt összeomlott és több mint 10 évig nem alkotott. 1870-ben az MTA főtitkára lett, amelyről 1876-ban lemondott. 1877-től a Margit-szigeten írta az Őszikék ciklust, azonban ezeket a műveket nem a nyilvánosság elé szánja.

1882-ben Budapesten hunyt el, holttestét az MTA-n ravatalozták fel.

 

Arany közönség- és feladathiánytól válságkorszakba került az 1840-es évek vége felé. De nem nyugodott bele, kiutat akart keresni: kezdetben Byron modorában romantikus, epikus műveket alkotott, melyekben világgyűlöletét fejezi ki (Bolond Istók, 1850), később népies jellegű idilleket vagy tanító költeményeket alkotott (Családi kör, Fülemüle, A bajusz).

A végleges megoldást azonban a balladák írása jelentette. A műballada Európában a romantika korában lett népszerű, mikor megnőtt az érdeklődés a népi költészet iránt. A ballada ugyanis eredetileg ősi népköltészeti műfaj. Greguss Ágost meghatározása, miszerint a ballada „tragédia dalban elbeszélve” kiválóan szemlélteti a romantikának a drámai, lírai és epikai jelleget egyszerre magába foglaló, jellegzetesen kevert műfaját:

  • a ballada dráma, mert
    • értékvesztés történik benne
    • középpontjában konfliktushelyzet áll
    • jellemző rá a drámai feszültség
  • lírai alkotás, mert
    • verses formával rendelkezik
    • és megtalálhatóak benne a költői eszközök, mint például a rím, ritmus, szóképek és alakzatok
  • epika műnemébe tartozik, mert
    • van cselekménye
    • a cselekménynek van ideje és helye
    • van története
    • vannak szereplői
    • sok benne a párbeszéd

Valamint jellemző a balladákra a balladai homály.

 

A magyar műballadát Arany János emelte világirodalmi szintre – alkotásaihoz a skót, a kelta és a székely népballadákat, valamint a német műballadákat tekintette mintának. Első balladáit 1853-tól kezdte írni Nagykőrösön, ezek az úgynevezett „nagykőrösi balladák”. Ekkorra az országban kibontakozott a passzív ellenállás a császári hatalommal szemben. Az ellenállást irányító csoport Aranyt is magához vonta, s nézeteiket az ellenállást illetően részben magáévá tette. Ennek szolgálatába állította sorra születő balladáit is. Témáját rendszerint a történelem nehéz korszakaiból merítette, s ezzel is a nemzet ügyét kívánta szolgálni: a nemzeti öntudatot, a jövőbe vetett hitet szerette volna ébren tartani és fokozni, a nemzeti egységet erősíteni.

 

Balladái közül a legismertebbek: Ágnes asszony, Szondi két apródja, V. László, Tengeri hántás, és persze A walesi bárdok.

 

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kegyetlen leverése után következett hazánkban a Bach-korszak. Az ország vérben állt, a nép rettegett a megtorlástól és gyűlölte az osztrákokat. Nem bocsátotta meg Ferenc Józsefnek az aradi tizenhármat. 1857-ben az ifjú osztrák császár első ízben jött Magyarországra, és az ország legnagyobb költőjét, Arany Jánost kérték fel, hogy írjon egy dicsőítő verset az uralkodóhoz. A költőben még élt barátja, Petőfi Sándor emléke, aki a hazáért halt hősi halált, így visszautasította a felkérést. A zsarnok elnyomóhoz írt dicsőítő vers meggyalázta volna az elnyomás ellen küzdő barát emlékét. Helyette inkább megírta A walesi bárdokat, aminek elsődleges célja a nép elnyomás elleni lázadozásának ébrentartása és a csüggedők bátorítása volt.

 

 

A ballada valós eseményt dolgoz fel. I. Edvárd angol király 1277-ben leigázta Wales tartományt, ami addig önálló volt, őslakói a kelták irányították. A legenda szerint az uralkodó 500 népénekest kivégeztetett, mert nem voltak hajlandók a leigázó zsarnokot éltetni énekükkel. Szinte kísérteties a hasonlóság a XIII. századi események és az 1850-es évek magyarországi történései között.

 

Ez a ballada szerkezeti szempontból három fő részre osztható. Mint a népi balladáknál, itt is a különböző részeket ugyanaz a gondolat vezeti be:

“Edwárd király, angol király
Léptet fakó lován”

Kivétel az utolsó szakasz, ahol a nyugalmas léptet szó helyett a vágtat szót használja a költő, ezzel is kifejezve a zsarnok király sietségét.

 

Az első részben a meghódított Walest mutatja be a szerző párbeszéd formájában. A király gunyoros kérdéseire talán egy walesi nemes válaszol szavaiban mély fájdalommal:

“Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sír.”

E két utolsó sort az úr inkább csak magában suttogja, nem a zsarnok fülének szánja.

 

A második részben a végzetes lakoma történéseit ismerjük meg. Az urak igyekeznek a királyt minden jóval ellátni, de a király arra éhezik, hogy valaki harci tetteit dicsőítse. Azonban ilyen ember nem él ebben az eltiport, leigázott, porig rombolt tartományban, hisz mindenki gyűlöli a királyt, amiért szabadságuktól megfosztotta őket. A három bárd alakja három költőtípust szimbolizál:

  1. Az első megfontolt “fehér galamb, ősz bárd”, aki öregesen beszél, s habár nem fiatal szavai mégis fenyegetőek: “Te tetted ezt király!” Mintha a levert magyar szabadságharcot követő véres megtorlás és az elnyomás ellen szólna.
  2. A második fiatal, romantikus “ifjú bárd”. A maga romantikus módján énekel, lágyan, nincs benne fenyegetés csak panasz és fájdalom.
  3. A harmadik középkorú férfi lehet, aki erőteljes és kemény. Nincs szavaiban lágyság csak vád és átok, nem siránkozik, inkább felelősségre von.

A harmadik fő részben a szinte őrjöngő királyt látjuk. Felmerül a kérdés, hogy vajon valóban megőrült-e vagy sem? A bárdok éneke zeng fülében, kiket kegyetlenül lemészároltatott, talán felébredt ebben a kegyetlen zsarnokban a bűntudat? A bárdok mégis diadalt arattak, méghozzá erkölcsi diadalt és egész Wales győzött. A máglyára menő igazak éneke Londonig elhallatszott, hogy a király fülében csengve bosszút álljon a lemészároltakért.

„De túl zenén, túl síp-dobon,

Riadó kürtön át:

Ötszáz énekli hangosan

A vértanúk dalát.”

 

Arany e művét ugyanabban a versformában írta, mint Vörösmarty a Szózatot. A versszakok két három- és két négylábas sorból állnak, ahol a jambus verslábak spondeusokkal váltakoznak. Ez egy bizonyos lüktetést és darabosságot kölcsönöz a balladának, amitől még jobban érezhetővé válik a drámai hatás. Csak a páros sorok rímelnek, viszont sok belső rímet is találunk: “Körötte csend, amerre ment…” Egy másik pontján a műnek a szórendet cseréli fel:

“Ötszáz, bizony dalolva ment

Lángsírba welszi bárd:”

 

A walesi bárdok jellegzetes ballada. A történet kettős tragédiával ér véget: a vértanúhalált halt bárdok tragédiája és a bűnhődő királyé. Így talán jobban illett a balladák komor hangulatához. Sok párbeszéd szerepel a műben, ezáltal töredékessé válik, ami fokozza a drámai hatást. A sok élőszavas beszéd drámaivá teszi (akárcsak egy színházi dráma), a ballada líraiságát a kavargó érzelmek adják.

 

Legfontosabb költői eszköze a fokozás, a különböző részek között az ismétlődő szavak növelik a feszültséget a művön belül.

 

 

Azokban az időkben, a szabadságharc után a kétségbeesés erőt vett az embereken, úgy látták nincs többé kiút az elnyomásból. Arany feladatának tekintette, hogy az elcsüggedt embereknek ismét reményt adjon, így egy középkori legendával szemléltette az ország akkori helyzetét. Ahogy A walesi bárdok utolsó strófáiban megbűnhődik a zsarnok király, úgy fog bűnhődni a Magyarországot elnyomó uralom is, sugallja a ballada.

 

Természetesen arról szó sem eshetett, hogy e ballada megszületése után rögvest megjelenjen nyomtatásban. Erre nem volt lehetőség, hiszen az önkényuralom éveiben még szabad folyóirat sem volt. Egy pár év elteltével, mikor a nemzet kezdett magához térni, és kiújultak a politikai harcok, Arany azonnal megjelentette Koszorú című folyóiratában “ó-ángol ballada” alcímmel, mintha fordítás lett volna.

 

A szigorú cenzúra és a zsarnok elnyomás idején csak képekben lehetett beszélni, hasonlatokkal lázadni. Az ember nem írhatta meg amit gondolt, a régi történelemből kellett ihletet merítenie, hogy társaival éreztethesse lázongását. Ám az önkényuralom idején mindenki megértette e ballada és más szerzők más műveinek időszerű mondanivalóját. Mindenki értette, hiszen mindenki ugyanazt érezte.

 
 

 

Profilkép





Archívum

Naptár
<< Szeptember / 2017 >>

Statisztika

Online: 3
Összes: 614708
Hónap: 6801
Nap: 177