Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ady Endre szimbolikus tájköltészete

2011.07.09

Ady Endrét a magyar költészet megújítójaként tartja számon az irodalomtörténet. 1906-ban, amikor első kötete megjelent, a “hivatalos” magyar irodalom (Petőfi Társaság, Kisfaludy Társaság, MTA) már évtizedek óta a Petőfi és Arany által megkezdett “népi” úton haladt, annak megmerevedett, dogmatizált, a század első évtizedében (Baudelaire és Rimbaud után) meglehetősen korszerűtlen elveinek alkalmazását várták el a költőktől.

Ady - ezzel szemben - gyökeres fordulatot hozott mind tartalmi, mind formai szempontból. Költészetének talán legfontosabb eleme, hogy minden vers egy nagy rendszer részét képezi: a költő - amint 1902-03 táján megleli igazi hangját - egységes hangon, hasonló, mégis rendkívül színes formai eszközök alkalmazásával alkot.

Motívumai a magyar költészet napjainak radikálisan újragondolt, átértelmezett változata (pl. a szerelem és a magyarság kérdései), illetve a költő saját, igazi előzmény nélküli témái (pl. vágy, a mitizált én).

Ady volt az első költő, aki következetesen szimbólumokat használt. Szimbólumrendszere - mely pályája során egyre bővült, de mindvégig egységes maradt - a nyelv számos rétegéből építkezik. Fellelhetők benne a vallás, a természet, a nagyvárosi élet világából vett képek, de szimbolikus magaslatokra emelkedtek költészetében egyes városok, országok is. Szimbólumteremtő erejét az is jelzi, hogy - szintén elsőként a magyar irodalomban- verseit - témáinak, jelképeinek megfelelően- ciklusokba rendezve jelentette meg.

Ady jelenlétét a magyar irodalomban 1906-tól, az Új versek megjelenésétől számíthatjuk. Ebben a kötetben kaptak helyt először az egész költészetét meghatározó témák: a magyarság (A magyar ugaron), a szerelem (Léda asszony...), az elvágyódás, a bizonyosság utáni vágy (Az Illés szekerén) és az önmagába vetett messianisztikus hit.

A magyar ugaron (a kötet egyik ciklusának címadó verse) c. versében a költő jellegzetes magyarságképét fogalmazza meg. A magyar táj, a magyar Ugar a magyar sors jelképe. Számos versében használja a költő ezt a szimbólumot: a hajdan szebb napokat látott, mára elpusztuló, értékeit elpusztulni hagyó táj az egész századfordulós Magyarország kisszerűségét, szellemi-anyagi tompultságát jelképezi.

A magyar Ugaron

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.


A költő szemében a táj elátkozott föld, ahol minden és mindenki pusztulásra ítéltetett. A ciklus címadó verse (1905) nem “tájleírás”, a szimbólumba átváltó metaforák sora nem egy vizuálisan elképzelhető konkrét tájat ábrázol, sokkal inkább belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. A csend, ami betölti ezt a “tájat” vészjósló: a már majdnem teljesen halott táj végső halálát készíti elő. Ezt azonban már nem tartalmazza a vers: a költő büszkén vállalja magyarságát, - és ellentmondásokkal terhelten, de aggódik hazája sorsáért.

Feszítő, cselekvésre izgató ellentétek található a költeményben:

az elvadult táj, a vad mező

az ős, buja, szűzi föld,

a szent humusszal

a szépséget jelképező illatával szerelmesen bódító virággal pedig

a dudva, a muhar, az égig nyúló giz-gazok, a vad indák kerülnek szembe.

A képek és a jelzők egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítően kopár valóság, az eldurvult, műveletlen világ leverő élményét fejezik ki.

A versnek lefelé menő, aláhulló kompozíciója van.

Az 1-2. versszakban még az egyes szám első személy, a lírai alany, az ébresztő, felfedező szándék az aktív, a cselekvő (gázolok, ismerem, lehajlok). Ezt jelzi a szépséget, a kultúrát, a világot számon kérő hetyke, még magabiztos felkiáltó kérdés is.

A 3-4. versszakban már az Ugar válik cselevővé: az indarengeteg megmozdul, gyűrűzni kezd. A föld alvó lelkét ébresztgető virágot kereső s a régmúlt szépségeket idéző hős tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében. A halmozott alany indít (a dudva, a muhar, a gaz), s a fokozásos igesor (lehúz, altat, befed) a vad mező végső győzelmét fejezi ki: az ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én sorsa az aláhullás, a züllés, a közönségességben való elveszés. A süket csöndben a kacagó szél ironikusan kíséri a nagyratörő szándékok, merész álmok elbukását.

A vers egyetlen, teljesen kibontott képből áll: a címben megjelölt képet fejti ki, azt részletezi. Ez a technika gyakori Adynál.

A (művész), a szellemi-leki életet élő érzékeny ember helyzete, az albatrosz-sors a ciklus többi versének is a közös témája. A szó megszokott értelmében nem politikai költemények ezek. Mindegyikben hangot kap a tiltakozó keserűség s a tehetetlenségből fakadó fogcsikorgató düh.

 

 

A művész tragédiájáról szól A Hortobágy poétája című költemény is. A mű a költészet, a művészet magyarországi létének lehetetlenségét tárja fel (ezzel önmagát értékeli fel- ő a Hortobágyon is tud költő lenni.). A vers: szintén jelkép, de nem az elérthetetlen vágyaké, hanem egy esetleges kiúté. A kifejezés, a dolgok megfogalmazása talán az első lépés a megszerezhetetlen felé.

Az ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik itt is: a szimbolikus jelentésű művész-portré s a durva környezet kontrasztja. A kezdő ellentét a vers során fokozódva tér vissza, egyre inkább kiteljesedik. A művész rejtett belső életének rajzát felerősítik a vissza-vissza térő számneves túlzások (sok-sok, százszor, ezerszer), s a halmozások.

Az első versszakban már ott rejlik az elkerülhetetlen bukás. A taszító érzelmi töltésű “csorda” szó puszta hangalakjában is és az ironikusan emlegetett (híres) magyar Hortobágy sejteti a vállalkozás lehetetlenségét: itt nincs szükség ilyen emberre. A csorda és a csorda-népek csak állati vegetációra képesek, a szívből nőtt szépség virág-voltát észre sem veszik: nem elpusztítják hanem (lelegelik). Tragikussá színezi az ellentétet az önállósult két rímszó lelkét – lelegelték: a lélek szavára rímként az állati durvaság válaszol. A művészet itt megsemmisül, senki sem tart rá igényt: a szent dalnok választékos szókapcsolata utal az elvetélt elsikkadt lehetőségekre.

A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik, ez a cselekvés azonban a társakhoz és a környezethez való hasonulás: eltemeti a nótát, káromkodik vagy fütyörészik. Beteljesedett a művész-tragédia: a szépség, a dal elveszett a káromkodó, durva műveletlenségben. A Hortobágynak nem lehet poétája, illetve a poétasors itt az elnémulás.

A Hortobágy poétája

Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.

A Tisza-parton

Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.

Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?

 
Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.

 

 

A Tisza parton című versben Petőfihez képest átértékelődik a Tisza fogalma. Tájleíró vers, de míg Tisza Petőfinél pozitív képként jelent meg, addig Adynál negatív kép lesz. Ady szerint időtlen gémeskútról beszélni, érzi a polgári fejlődés hiányát, s idegenül érzi magát ebben a megállt világban. Ő újat akar, de vele szemben a valóság elmaradott, emberileg és költőileg is elnyomják.

 

Ady magatartása az 1910-es évek közepére megváltozik. Az átélt borzalmak (háború), magánéleti problémái és fizikai leépülése hatására a költő hangja megváltozik. Stílusa, eszköztára, képi világa nem változik jelentősen, tartalmában azonban hangsúlyeltolódás megy végbe. Ebben az időszakban alapvetően két érzés dominál: félelem a külvilágtól (Ember az embertelenségben), és menekülés, az értékek megőrzése. (Intés az őrzőkhöz)

Hangja leegyszerűsödik (1918-ra), egy megfáradt ember segélykérésévé változik.

Ady Endre költészetet tehát forradalmian újította meg a magyar lírát. Személye, művészete megkerülhetetlennek bizonyult az őt követő költőnemzedékek számára, hatása alól nem tudták kivonni magukat. Ellene vagy mellette fogalmazták meg esztétikai elveiket, állásfoglalásaikat a világ dolgairól.

 
 

 

Profilkép





Archívum

Naptár
<< Szeptember / 2017 >>

Statisztika

Online: 1
Összes: 621996
Hónap: 7173
Nap: 284